La 6000D Ultra

Az igen jól sikerült osztrák edzőtáborunk után (amit tuti megismétlünk még párszor) jöhetett az idei év harmadik százasa. A weboldal szép, a videók jók, a pálya izgalmasnak ígérkezett. A rajt/cél település Aime, egy pici városka a Vannoise nemzeti parktól északra Franciaországban.

A szállásunk fél órára egy síapartmanban volt a szemszközti hegyoldalban, a pályánk majdnem mellette haladt el. Kb 12 óra autózás után meg is érkeztünk, minden a várakozásoknak megfelelő volt, kivéve, hogy a Salomon boltban semmi rámvaló normális cipő nem akadt.  (Na de valami talán most úgy néz ki alakul egy más gyártóval, de egyelőre psszt..)

A verseny előtt még volt egy napunk kipihenni az odaút fáradalmait, de aztán a szombat hajnal nem kegyelmezett, egyszer csak megérkezett. Kriszta (trail des 2 Lacs résztvevő tanítvány) levitt 4.30-ra a rajtba autóval, hamar becsekkoltam, leellenőrizték a kötelező felszerelést és beálltam a lassan gyülekező ultrások közé. Bár a 6000D a franciák legrégibb terep ultrája, a most második alkalommal megrendezett 110Km es futamra olyan sokan nem mertek eljönni. A 60 -as klasszik versenytávon, amit 21. alkalommal rendeztek 700 nevező volt, a milyénken csak kb 160. Azért nem féltem attól, hogy nem lesz kivel meccseljek. A tavalyi időket böngészve úgy terveztem 15 óra körül és a 10. hely környékén reális beérjek, ha minden jól megy. Szép lenne még egy 10 ben finish, reménykedtem.. Azt is megállapítottuk a többiekkel, ha a tőlünk 3 órával később rajtoló klasszikosok végét be tudom fogni (a két pálya legelső 10 és az utolsó 30Km-része ugyan az volt), akkor jól megyek. A pályában 5 frissítőállomást helyeztek el (27,47,73,91,101Km) és hirtelen ránézésre 3 emelkedő és 3 lejtőből áll a 110Km. Na igen, ez az Alpok, itt nem fogynak el olyan könnyen a hegyek se föl, se le. 2600m-re ment föl legmagasabbra a pálya, ahol már csak foltokban volt némi hó. tehát a rajt előtt ennyit tudtam, vártam mi jön majd ténylegesen, mit rejteget számomra ez a nap, hisz egy ultrát ha százszor is végigjátszunk magunkban és mindent eltervezünk, merglepetés szinte mindig adódik.

A rajt hamar eljött, szinte az első sorból tudtam indulni. Azt megállapítottam még előtte, hogy a melegítés nem a kenyerük a franciáknak. Szinte egyedül csak én ugrabugráltam a depóban, a többiek ülve gubbasztottak a molinóknak támaszkodva. A startot követően hamar kialakult egy 10-es csoport, aminek a legvégén nyugisan haladtam, pulzus teljesen oké, néztem is milyen lassan kezdenek ezek. 5Km múlva lekanyarodtunk az aszfaltról és elkezdődött az első hosszú terep emelkedő, egyelőre még futható meredekséggel, ami 600m ről 2300-ra kapaszkodott. Néhányan be is előztek itt az elején, én szépen tartottam magam a magammal megbeszélt pulzustartományban. szűk egy óra múlva elértük az első kisebb hegyi települést, ahol jól esett, hogy reggel 6kor már kolomppal és kurjongatással szurkolnak a helyiek nekünk. Még fél óra és elkezdtem visszaelőzni a gyorsan kezdőket. A hegy tetejéig leszedtem 4-5 futót, de direkt nem kérdeztem meg sehol, hogy hanyadik vagyok, csak saját magamra figyelve akartam haladni. A gerinc csodaszép volt. Majd egy km úgy telt, hogy a fél méter széles gerincen futottunk, jobbra is, ballra is 40 fokos letörés és a pláne most jön: míg balra kristálytiszta levegő sok-sok kilométerre ellátni, addig jobbra mint a tejföl, bokamagasságba ért az átláthatatlan pára, ami próbált átbukni balra, de nem sikerült neki. Balra fordultunk le a gerincről, így tiszta időben ereszkettünk La Plagne síparadicsomig. figyeltem a sarkamra fáj e, hát igen, egy picit éreztem, de elviselhető volt. Aztán benéztem egy elágazást és kb 3p-et túlfutottam egy kereszteződésben. Jól volt jelölve, de valamiért nem vettem észre, szerencsére hamar kapcsoltam, és csak egy versenytárs került elém. Jött az első frissítő.

Hamar átláttam mi van és mi nincs a felhozatalban. Szerencsére az utóbbi években sikerült úgy kialakítsam saját frissítésem, gyakorlatilag csak a víz a lényeg, a többi hab a tortán. Így nem érhet meglepetés. Most is vittem magammal a lezacskózott Sponsereket. Kulacsba be, hozzá víz, összeráz, camelbak vízzel feltölt és mehetünk is tovább. 2p-es depó. Két legényt ott is hagytam míg ők gasztróztak. Ezek után is előzgettem, fél, egy óránként utólértem valakit. Egy srác állt be egyedül az egyik lejtőn mögém, de pár perc múlva kezdett lemaradni. A pálya továbbra is jól volt jelölve, viszont közel sem volt olyan technikás, mint azt elképzeltem. Utólag azt mondom, a pálya fele legalább múrvás út volt. Ez ugye föl is, de leginkább lefelé jóval gyorsabb, mint egy meredek erdei sziklás, gyökeres, kanyargós terület. Azért volt ilyen is, néháy különleges résszel. Futottunk el szobanagyságú sziklák mellett és és keresztül is, 100 m esésű vízesések mellett és 2000m en lévő gépesített fejőüzem mellett is (na, ez valszeg bio volt.

Tehát szép volt, de valahogy kicsit többet vártam. Lehet el vagyok kényeztetve Lavaredo és az UTMB által?

Mindenesetre jól ment, lábam fájt-fájt, de nem elviselhetetlenül mint Lavaredoban és nem is lassított különösebben, így senki nem ért be, igaz úgy 5 óra futás után egész a 10. óráig teljesen egyedül futottam. Ez egyébként tetszett. Néhol egy kilométert is vissza és előre lehetett látni a hegyen, tudtam senki sincs futó a nyakamon. Ez sokat segített abban, hogy ne feledkezzek meg fontos dolgokról (evés, ivás, stb). A 73. km nél lévő frissítőnél kedélyesen eldumáltam a személyzettel egy perc erejéig. Meglepődtek hogy lehet 300m "magas" dombokon felkészülni az ilyen majd 3000m ig is felkúszó alpesi ultrákra. Nekünk ez van, ez jutott, meg kell tudni oldani és meg is oldjuk. Persze csodás lenne sokat nagy hegyek közt lenni, edzeni, de örülök, hogy a Hármasunk is itt van legalább.

Ezek után talán még jobban éreztem magam, már csak azért is, mert úgy gondoltam, már a verseny nagyja meg van, megkérdezhetem hogy állok. 7. voltam ekkor, és mikor a pontra beértem, akkor szédelgett ki egy előttem haladó versenyző, viszont látszott rajta, hogy el van készülve az erejével. 

Ez a srác tehát hamar megvolt és úgy egy óra múlva (30km el a cél előtt) beértem az első klasszik távos versenyzőt. No fene. Mik történnek itten -gondoltam. valamit elszámoltam? Egyre sűrűbben kellett előzgessem őket. Az volt a furcsa, a többség olyan jó felépítésű sportos alkat volt, hogy sokszor tutira vettem, hogy egy hosszútávost fogok befogni. Aztán nem, mindegyik középtávos volt. így ment ez egész a célegyenes előtti Aime sétálóutcájáig, ahol hupsz, beértem egy piris rajtszámost. Egymásranéztünk elcsodálkozva. Ez a szitu olyan váratlanul ért, hogy hirtelen beleegyeztem egy közös befutóba, igaz sprintelni nagyon utálok 13 óra futás után, meg hát értelme sem lett volna sok, hisz csak az első 3 helyezettet díjazták. Így az 5-6. helyen közösen értünk be a Reunionban élő sporttárssal.

Fele akkor fáradtság mint Lavaredo után, fele akkora sarokfájás, másfél órával jobb célidő, mint azt számoltam, így elégedetten mentünk vissza a szállásra. Mot egy héttel a verseny után sem gondolom másképp, jól sikerült verseny volt. Az idei évre még egy fontos verseny van, ami a legfontosabb, a TDS, aztán lehet pihenek futás szempontból 1-2 hónapot, a lábamtól teszem függővé. Ha érezni fogom rajta, hogy elege van ezekből a durva terhelésekből, sajnos a Börzsöny éjszakai címvédés, a No megállj csak és a P85 is ki fog maradni. Fő az egészség!

Még 3 hét van TDS-ig, az utóbbi időbel úgy érzem jól eltalált bringa/futás arányt próbálom tartani, hogy aztán 40 másik magyar társaságában részben, vagy egészben megkerüljül Európa legmagasabb hegyét.

Itt pedig íme az öszefoglaló rendezői filmecske a versenyről:

a bővített változat (3.25-nél én)